lélekkoffein

“Az egyedüllét erősíti a szívet.”

“Az egyedüllét erősíti a szívet.” Na ez biztos. Karácsony második napján kezdtem el olvasni. Mondjuk elég hálás voltam a szüleimnek, (tőlük kaptam karira) hogy egy teljes éjszakát tölthetek legálisan Matthew McConaughey-jel. Zöldlámpát kaptam. És ki is használtam.

Csak ő, meg Én. Romcsi. Az Oscar-díjas színész most nem a képi alkotásaival, hanem a könyvével hódította el a lelkemet.

Szerelembe esés első olvasásra.

Bombasztikus volt…Komolyan mondom, nagyon rég volt olyan könyv, amit egy nap alatt kipörgettem és minden fázisában találtam egy kincs gondolatot. Oké, a történethez hozzátartozik az is, hogy – ne nézzetek hülyének- de az egyik kedvenc vígjátékom a “Bolondok aranya”, és már ott kialakult a Matthew iránti vonzalmam. 😀 (Szerintem hölgyeim értitek miről beszélek…)

Nem egy világirodalmi alkotás ez a könyv, de arra tökéletes, hogy kizökkentsen és picit a világot boldogabbnak lássuk.

Node… a viccet félretéve a sajtóban már olvashattunk róla, mindenki az ajánlást írja, így most a könyv részleteibe nem mennék bele, viszont most szépen le fogom nektek körmölni a kedvenc részemet.

Minden mondatát emésszétek, ízleljétek és kérlek ne köpjétek ki.

Építsétek bele a mindennapjainkba.

“Miért jó mindenkinek a séta…Zaj-jel, viszony. Még soha nem bombázott bennünket folyamatosan ennyi természetellenes inger. Olyan helyre kell vonulnunk, ahol kevesebb az érzelmi input, hogy halljuk magunkat, és újra egyesüljünk. Az egyedüllét erősíti a szívet. Az emlékezet felzárkózik, vélemények formálódnak. Ismét találkozunk az igazsággal, és tanít bennünket, biztos lábbal ér talajt az önvizsgálatunk és a hallgatásunk között, tudatja velünk, hogy ez az állapot nem magány, csak egyedüllét. Újra meglátjuk a tudattalan elménket, mert most már van helye megmutatkozni. Álmodik, felfog és képekben gondolkodik, amiket most már láthatunk. A lelkünk újra névtelen lesz, és rájövünk, hogy az egyetlen, akitől nem tudunk megszabadulni: önmagunk. A szókratészi párbeszéd néha durva, fájdalmas, magányos, nehéz, bűntudattal teli és olyan rémálomszerű, hogy fogvédő kell, nehogy az agyarunkat, csonkig rágjuk, miközben kiver a hideg verejték a lázas pániktól. Kénytelenek vagyunk szembesülni önmagunkkal. És ez jó. Bőven megérdemeljük, kiérdemeljük. A tisztességes ember párnája a lelki béke, és nem számít, ki van az ágyunkban éjjel, önmagunkkal alszunk. Vagy megbocsátunk, vagy megunjuk és belebetegszünk.Ebben áll az evolúció. Mivel nincs hová futnunk, kénytelenek vagyunk önmagunkkal élni, a ronda mindennapi elfojtásaink kitörnek az állatkertből és majomkodnak, és ott találjuk magunkat velük a ringben és eldönthetjük, hogy elég volt, vagy hagyjuk. Akármi az ítélet, mi gyarapodunk…”

Nos, azóta minden nap sétálok…

Meglátjuk meddig tart ez a lelkesedés. 🤭🙋🏼‍♀️Csóóók!